Köszii:$

Elősször is nagyon kösszii oja-shionak, hogy írt komii.:D
Itt a kövi feji kicsit hosszabb lett.Remélem tetsziik.
2. fejezet
Elena-t körül vették, abban a pillanatban lépett be a gimnázium parkolójába. Mindenki ott volt, az egész iskola. Ő nem látta őket június vége óta, és négyen vagy öten ráakaszkodtak. Egyenként fogadta az üdvözlő öleléseket a saját csoportjától. Caroline nőtt legalább egy hüvelyket és karcsúbb volt, mint egy Vogue-modell mint valaha. A lány higgadtan köszöntötte Elena-t és hátralépett ismét. A lány zöld szeme összeszőkült, mint egy macskáé. Bonnie egyáltalán nem nőtt, s göndör barna feje alig ért fel Elena álláig, mikor körül fonta karjaival Elena-t. Egy pillanat-göndör? - gondolta Elena. Eltolta magától a lányt. - Bonnie! Mit csináltál a hajaddal?- Tetszik? Azt hiszem, ettől magasabbnak látszom.- Bonnie felborzolta bolyhos frufruját és elmosolyodott, barna szemei csillogtak az izgalomtól, a kis szív alakú arc égett. Elena tovább haladt. - Meredith! Nem változtál semmit. Melegen megölelték egymást. Meredith-nek ő jobban hiányzott, mint bárki másnak, gondolta Elena, és nézte a magas lányt. Meredith soha nem viselt semmilyen sminket, de a tökéletes bőre és sűrű fekete szempillái miatt, nem is volt rá szüksége. Most ő egyik elegáns szemöldökét felemelte, ahogy Elena-tól tanulta. - Nos, a hajad két árnyalattal világosabb a naptól… De hol van a színed? Azt hittem, hogy gondtalanul éltél a Francia Riviérán." - Tudod, hogy soha nem barnulok le.- Elena felemelte a kezét, hogy megvizsgálja magát. A bőre hibátlan volt, mint a porcelán, de majdnem olyan áttetsző, mint Bonnié. - Csak egy perc, jut eszembe.- szólt közbe Bonnie, elkapta Elena egyik kezét. - Találd ki, mit tanultam az unokatestvéremtől idén nyáron? - Mielőtt bárki megszólalhatott volna, ő diadalmasan elmondta: "Tenyérjóslást!" Voltak, akik nyögtek, és néhányan nevettek. - Nevess csak, amíg lehet. - mondta Bonnie - egyáltalán nem zavar. Az unokatestvérem azt mondta, médium vagyok. Na, lássuk csak… - A lány belenézett Elena tenyerét. - Siess, vagy el fogunk késni. - mondta Elena egy kicsit türelmetlenül. - Rendben, rendben. Nos, ez a te életed vonal-vagy a szív vonalad? - A tömegben, valaki röhögött. - Csendesen, én elérek a semmibe. Látok… látom… - Egyszerre Bonnie arca elsötétült, mintha meghökkent volna. A lány barna szeme tágra nyílt, de már nem látszott, hogy bámulja Elena kezét. Olyan volt, mintha látott volna valamit rajta - valami ijesztő. - Találkozol egy magas, sötét idegennel. - Meredith suttogta a háta mögött. Izgalmában kuncogott.- Sötét, igen, és egy idegen… de nem magas. - Bonnie hangja távoli volt és elfojtott. - Bár! - folytatta egy pillanat múlva, értetlenül nézett - Magas volt, egyszer. - A lány nagy barna szemeit Elena-ra emelte zavartan. - De ez lehetetlen… nem igaz?" Eldobta Elena kezét, szinte elhajította. - Én nem akarom látni többé. - Oké! A show-nak vége. Menjünk! - mondta Elena a többieknek, homályosan irritált. Ő mindig úgy gondolta, ezek pszichés trükkök, csak trükkök. Akkor miért volt bosszús a lány? Csak azért, mert ma reggel a lány majdnem kiborította magát. A lányok az iskola felé indultak, de egy finoman hangolt motor hangja megállította őket. - Nos, most. - Caroline mondta bámulva. - Éppen egy autó. "Éppen egy Porsche," Meredith helyesbített szárazon.Egy karcsú, fekete 911 Turbo dorombolt keresztül a parkolón, egy parkolóhelyet keres, lustán mozog, mint a párduc, amikor zsákmányra vadászott. Amikor az autó megállt, az ajtó kinyílt, és megpillantották a vezetőjét. - Ó, Istenem! - suttogta Caroline. - Mondhatom, hogy még egyszer. - lélegzett Bonnie. Onnan, ahol állt, Elena látta, a fiú egy sovány és izmos testű volt. Kifakult farmerben, feszes pólóban, valamint bőrdzsekiben szokatlanul festett. A haja hullámos, és sötét. Nem volt magas, mégis. Csak átlagos magas. Elena-nak elakadt a lélegzete. - Ki ez a maszkos ember? - mondta Meredith. A megjegyzés a sötét napszemüvegre utalt, ami teljesen befedi a fiú szemét, megvédve az arcát, mint egy maszk. - Ez egy álarcos idegen. - mondta valaki, és elkezdtek fecsegni. - Látod ezt a kabátot? Ez az olasz, Rómából. - Honnan tudod? Soha nem volt életedben messzebb New York-nál, nem, mint Róma! - Oh-oh! Elena megint azzal, a pillantással néz. A vadászpillantás. - Alacsony-Sötét-és-Jóképű, jobb lesz vigyáznunk! -Ő nem rövid, ő tökéletes! A duruzsoláson keresztül Caroline hangja hirtelen felharsant. - Ó, gyerünk, Elena. Neked már meg van Matt. Mit akarsz még? Mit tudsz csinálni kettővel, amit eggyel nem? - Ugyan azt, csak hosszabban… - mondta Meredith vontatottan. A csoport nevetése közben elhalkult. A fiú bezárta az autóját, és ment az iskola felé. Közömbösen, Elena elindult utána, a többi lány mögötte olyanok voltak, mint egy szorosan összefonódott csomag. Egy pillanatra, bosszús lett. Neki soha nem sikerül sehova kíséret nélkül a sarkába mennie? Meredith elkapta a pillantását, de ennek ellenére elmosolyodott. - Noblesse oblige. (A név kötelez.) - mondta lágyan Meredith. - Tessék? - Ha te leszel az iskola királynője, akkor meg kell fogadnod a következményeket.Elena rosszallóan nézett rá, mikor beléptek az épületbe. Egy hosszú folyosó húzódott előttük, és egy alak farmerben és bőrdzsekiben eltűnt az iroda ajtón keresztül elıttük. Elena lelassította lépteit, ahogy ment fel az irodába, végül vetett egy pillantást az üzenetekre a parafa faliújságon az ajtó mellett. Volt egy nagy ablak, amelyen keresztül az egész iroda látható volt. A többi lány nyíltan bámult az ablakon, és vihogott. - Szép hátsó kilátás. - Ez határozottan egy Armani - kabát. - Azt hiszed, az államokon kívüli?" Elena feszülten figyelt a fiú nevére. Úgy tűnik, valami baj van odabent: Mrs. Clarke, az iskolatitkár, nézett egy listát, és rázta a fejét. A fiú mondott valamit, és Mrs. Clarke felemelte a kezét a "Mit is mondhatnék?" gesztus. Ujját átfutatta a listán, és megrázta a fejét újra, meggyőzően. A fiú megfordult, majd visszafordult. És amikor Mrs. Clarke ránézett, arckifejezése megváltozott. A fiú napszemüvege most már a kezében volt. Mrs. Clarke-t mintha valami meglepte volna, Elena látta őt többször is pislogott. Ajkát kinyitja és bezárja, mintha próbálna beszélni. Elena azt kívánta, bárcsak többet látna, mint a fiú hátát és fejét. Mrs. Clarke esetlenül, kábultan keresi kezdett a halom papír között. Végre rátalált valamilyen nyomtatványra és írt rá, majd megfordította, és odatolta a fiú elé. A fiú röviden írt az űrlapra - talán aláírta - és visszaadta. Mrs. Clarke rámeredt, majd egy másik papír halomban kotorászott, végül átadta, amit keresett, mintha egy osztály órarendjét adta volna a fiúnak. A szeme nem hagyta el a fiút, amíg el nem vette, biccentett, megköszönte, és az ajtó felé fordult. Elena mostanra már teljesen megőrült a kíváncsiságtól, hogy mi is történt ott? És hogy nézhet ki az idegen arca? De ahogy kilépett a fiú az irodából, a napszemüveg ismét rajta volt. Csalódás futott át a lányon. Mégis, ő látta az egész arcát, ahogy megállt az ajtóban. A sötét, göndör haj keretezi a finom arcát, ami olyan volt, hogy egy régi római pénzérmén vagy medálon lehetett volna. Magas arccsont, klasszikus egyenes orra… és a szája. A felső ajka szépvágású, érzékeny, egészen érzéki. Az előszobában levő lányok hirtelen elhallgattak, mintha valaki megnyomott volna egy gombot. Legtöbbjük most a fiú felé fordult, de senki nem nézett rá. Elena ott maradt az ablak mellett és kicsit megemelte fejét, hogy kihúzza a gumit a hajából, ami lazán a vállára esett. Anélkül, hogy bármelyik oldalra nézett volna, a fiú végig haladt a folyosón. A csajok ismét sóhajtozni és suttogni kezdtek, abban a pillanatban, amikor a fiú hallótávolságon kívülre ért. Elena egyáltalán nem hallotta őket. A fiú anélkül ment el mellette, hogy rá pillantott volna, gondolta kábultan. Egy pillantás nélkül. Homályosan rádöbbent, hogy megszólalt a csengő. Meredith a karját rángatta. - Tessék? - Azt mondtam, itt van az órarended. Az óránk a második emeleten lesz. Gyerünk!" Elena hagyta, hogy Meredith magával húzza a folyosón, egy lépcsősoron, és ebe az osztályterembe. Lány leült egy üres helyre, és automatikusan a tanár felé nézett, de nem igazán látta őt. Még mindig a sokk hatása alatt volt. A fiú elment Mellette. Az összes fiú legalább megnézt. Néhányan megálltak beszélgetni vele. És ennek Elena mindig örült. Végül is, mi volt fontosabb, mint a fiúk? Ők voltak a jele, hogy milyen kedves, hogy milyen szép.És hasznos lehet mindenfélében. Néha izgalmasak voltak, de általában nem tartott sokáig. Néha voltak olyanok, akik elejétől kezdve szinte bálványozták. Egy nagyon kevés lehetett több is, válhatott igazi pasivá. Mint Matt. Oh, Matt. Az elmúlt évben azt reméltem, hogy ő volt az, akit keresett, a fiú, akit másnak érzett… nos, valami többnek. Több, mint gyors diadalom, hogy hódítja, a büszkeség, hogy bemutassa az új trófeát a többi lánynak. Aztán rájött, hogy erős vonzalmat érez Matt iránt. De a nyár folyamán, amikor a lánynak volt ideje gondolkodni, rájött, hogy úgy érez e fiú iránt, mint egy rokona vagy testvér iránt. Ms. Halpern haladt el mellette, kiosztotta a trigonometria könyveket. Elena az övébe automatikusan bele is írta a nevét, még mindig gondolataiba mélyedt. Matt-et jobban szerette, mint bármely másik fiút, akit ismert. És ezért el akart mondani neki, hogy vége. Nem tudta, hogyan mondja el neki levélben. Nem tudta, hogyan mondja meg neki most. Nem mintha félt nagy felhajtást csap belőle, ő csak nem értette. Nem igazán értette magát. Olyan volt, mintha mindig is nyúlt volna… valamiért. Csak akkor, amikor azt hitte, ez megvolt, nem volt ott. Nem Matt, nem is más fiúk, ő volt.És akkor kezdhette az egészet elölről. Szerencsére mindig volt választék. Visszaemlékezett a jelenetre hallban, Elena az ujjai közt összeszorította a tollát. Még mindig nem hitte, hogy a fiú csak úgy elment mellette. Megszólalt a csengő, és mindenki elhagyta az osztálytermet, de Elena megállt az ajtóban. A lány az ajkába harapott, szemügyre véve, hogy özönlenek ki a diákok a termekből. Aztán észrevette az egyik „ráakaszkodót” a parkolóból. - Frances! Gyere ide! Frances lelkesen jött, sima arca kivirult. - Figyelj, Frances, emlékszel, a ma reggeli fiúra? - A Porsche-val és a drága cuccokkal? Hogyan tudnám elfelejteni? - Nos, az órarendjét akarom. Kérd el az irodából, ha tudod, vagy másold le, ha kell. Csak csináld! Frances meghökkent egy pillanatra, aztán elvigyorodott, és bólintott. - Oké, Elena. Megpróbálom. Találkozunk az ebédnél, ha sikerül. - Köszönöm. - Elena figyelte, ahogy a lány elment. - Tudod, te tényleg őrült vagy. - hallotta Meredith hangját. – Hol lesz most órám?- Általános üzleti óra. Itt van, menj. - Meredith odatolta neki az órarendjét. – Nekem rohannom kell kémiára. Később!" Az általános üzleti óra és a többi, passzolt a reggelhez. Elena remélte, hogy láthatja az új diákot, de egy közös órájuk sem volt. Matt volt az egyetlen, és fájdalmat érzett, ahogy kék szeme találkozott a fiú mosolyával. Ebédidőben, jobbra és balra bólintott üdvözlés képp, ahogy sétált a kávézóba. Caroline kívül volt, falnak támaszkodott, válla hátul, csípője előre. A két fiú a lány beszélt elhallgattak, és oldalba bökték egymást, ahogy Elena közeledett. - Hello! - szólt Elena röviden a fiúknak, majd Caroline-nak mondta: - Megyünk enni? Caroline zöld szemével alig pillantott Elena felé, fényes szőke haját eltolta az arcából. - Mi, királyi asztalnál? - kérdezte. Elena meghökkent. Ő és Caroline már óvodás koruk óta barátok voltak, és mindig is versenyeztek egymással. De mostanában valami történt Caroline-nal. Ő kezdte a versengés egyre inkább komolyan venni. És most Elena-t meglepte a keserűség a lány hangjában. - Nos, ez aligha lehetséges egy közember számára.- mondta könnyedén. - Ó, annyira igazad van.- mondta Caroline, miközben teljesen szembe fordult Elena-val. Zöld macska szeme homályos volt, és Elena megdöbbent az ellenségesség láttán. A két fiú zavartan mosolygott, és elhátráltak. Caroline úgy tűnt nem vette észre. - Sok minden megváltozott, miközben eltűntél a nyáron, Elena. –És az időd a trónon meg van számlálva. Elena érezte, hogy kipirult. A lány küzdött, hogy egyenletesen tartsa a hangját. – Talán. - mondta. - De én nem vennék még jogart, ha a helyedben lennék, Caroline. - Megfordult, és bement az étkezőbe. Akkor könnyebbült meg, amikor látta Meredith és Bonnie és mellettük Frances. Elena az arcán hideget érzett, ahogy kiválasztott ebédet és ment, hogy csatlakozzon hozzájuk. A lány nem engedte, Caroline idegesítse, egyáltalán nem akart hinni Caroline-nak.- Itt van! - mondta Frances integetve, egy darab papírral, amint Elena leült. - És van néhány jó hírem. - mondta Bonnie fontoskodva. - Elena, ezt hallgasd. Az új fiúval együtt van biológia órám, és a jobb oldalán ülök. A neve Stefan, Stefan Salvatore, és Olaszországból jött, és az öreg Mrs. Flowers-nél szállt meg, a város szélén. - A lány sóhajtott. - Annyira romantikus. Caroline leejtette a könyveit, és ő felvette őket. Elena elfintorodott. - Milyen ügyetlen Caroline. Mi mást történt még? - Nos, ennyi az egész. Nem igazán lehet vele beszélni. Ő nagyon-nagyon rejtélyes, érted. Mrs. Endicott, a biológia tanár, megpróbálta rávenni, hogy vegye le a napszemüvegét, de nem tette. Orvosi kezelés alatt áll. - Milyen orvosi kezelésre szorul? - Nem tudom. Talán a végső stádiumban van és a napjai meg vannak számlálva. Nem lenne romantikus? - De, nagyon. - mondta Meredith. Elena átnézte Frances lapját, beleharapott az ajkába.- A hetedik órám együtt lesz vele, Európa történelme. Lesz másnak is akkor ott órája? - Nekem. - mondta Bonnie. - És azt hiszem, Caroline-nak is. Ja, és lehet Matt-nek, valamit mondott arról tegnap, hogy lesz hozzá szerencsém Mr. Tanner-nél. Csodálatos, gondolta Elena, kezébe vette a villát, és krumplipürét szúrt rá. Úgy néz ki, hogy nagyon érdekes lesz a hetedik óra. Stefan örült, hogy majdnem vége a tanítási napnak. Ki akart lépni a zsúfolt szobákból és folyosókból, csak néhány percig. Oly sok elmék. Oly sok benyomása, annyi lelki hangok volt körülötte, hogy szédült. Már évek óta nem volt olyan sok ember közt, mint most.Egy elme különösen kiemelkedett a több közül. A lány ott volt azok között, akik figyelték őt a folyosón, az iskola épületében. Nem tudta, hogy nézett ki, de a személyisége erős volt. Úgy érezte, mintha újra felismerné. Eddig legalább túlélte az első napját az álarcában. Csak kétszer használta a hatalmát, majd takarékoskodik vele. De fáradt volt, és szomorúan ismerte be, hogy éhes. A nyúl nem volt elég. Aggódni rá ér később. Megtalálta az utolsó tantermet és leült. Azonnal érezte az elme jelenlétét. Úgy izzott a tudata szélén, mint egy arany fénysugár, lágy és mégis vibráló. Rögtön megtalálta a lányt. Előtte ült. Még akkor is ezen gondolkodott, amikor a lány megfordult, és meglátta az arcát. Az volt minden, amit tehetett, hogy nem zihált, miközben sokkot kapott. Katherine! De persze nem lehet ő. Katherine halott volt, nála jobban ezt senki sem tudta. Mégis, a hasonlóság kísérteties volt. Ez a sápadt gesztenye barna haj, szinte látszott, ahogy pislákol. Ez a krémes bőr, amiről mindig hattyúk, vagy alabástrom jutott eszébe, halványan rózsaszín kipirulás arccsontja felett. És a szemei… Katherine szeme színe olyan volt, amit soha nem látott, gyönyörű gesztenye barna mint a haja. A lánynak ugyanilyen szeme volt. És figyelték őt, ahogy közvetlenül rámosolygott.Gyorsan elfordult a mosolyától. Nem akart Katherine gondolni. Nem akarta nézni ezt a lányt, aki eszébe jutott őt, és nem akarta érezni a jelenlétét többé. A szemét az asztalon tartotta. Zárolta az agyát olyan erősen, ahogyan csak tudta. És végül a lány lassan visszafordult. A lány megsértődött. Még a blokkon át is, érezte ezt. Nem érdekelte. Sőt, örült neki, és remélte, hogy ez távol tartja őt tőle. Mert ő nem érez a lány iránt egyáltalán semmit. Állandóan ezt mondogatta magának, ahogy ült, a tanárnak a búgó hangja felé áramlott, de nem hallotta. De érzett valamilyen finom ibolya parfümöt, gondolkodott. És a karcsú, fehér nyakát a könyve fölé hajlította a lány, és szép haja körül vette mindkét oldalról. Harag és frusztráció, felismerte a csábító érzést a fogában, inkább csiklandozó vagy bizsergő, mint fájdalmas. Az éhség volt, egy speciális éhség. És nem olyan, amit megengedhet magának. A tanár járkált a teremben, mint egy vadászgörény, és kérdéseket tett fel, Stefan szándékosan csak rá koncentrált. Eleinte zavarban volt, mert bár egyik diák sem tudta a válaszokat, a kérdések csak jöttek. Aztán rájött, hogy ez volt a férfi célja, hogy szégyenbe hozza a diákokat, amit nem tudnak. A tanár talált egy másik áldozatot, egy kicsi lányt, barna fürtös hajjal és szív alakú arccal. Stefan undorral nézte, amint a tanár feltette neki a kérdéseket. Szerencsétlenül nézett ki, ahogy a tanár elfordult tőle, hogy egész osztály felé fordulva mondta. - Érted, mire gondolok? Azt hiszed, hogy rangidős vagy, készen állsz a diplomára. Nos, hadd mondjam el, néhányan közületek még az óvodába való. Valahogy így! - Gesztikulált a barna hajú lány irányába. – Nem tudsz semmit a francia forradalomról. És azt hiszed Marie Antoinette egy némafilm-csillag volt. A diákok Stefan körül kényelmetlenül érezték magukat. Érezte a neheztelést az elméjükben, és a megaláztatást. És a félelmet. Mindnyájan félnek ettől a vékony kis ember szemeitől, mint egy menyét, még a huskys fiú is, aki magasabb volt nála. - Jól van, akkor próbálkozzunk egy másik korszakkal. - A tanár visszafordult ugyan ahhoz a lányhoz, aztán folytatta a kérdezgetést. - A reneszánsz. - Elhallgatott. - Tudod, mi a reneszánsz ugye? A tizenharmadik és tizenhetedik század közötti időszak, amelyben Európa újra felfedezte a nagy ókori görög és római eszméket? Ebben az időszakban, sok nagy európai mővész és gondolkodó élt? - Amikor a lány zavartan bólintott, folytatta. - A reneszánszban mit csináltak diákok ennyi idős korukban, az iskolában? Nos? Semmi ötlet? Semmi találgatás?" A lány nagyot nyelt. És mosolyogva mondta: - Fociztak? Hatalmas nevetés tört ki, a tanár arca elsötétült. - Aligha! - csattant fel, és az osztályterem elcsendesült. - Azt hiszed, ez egy vicc volt? Nos, abban az időben, a diákok ennyi idős korukra több nyelven beszéltek. Ők elsajátították a logikát, a matematikát, a csillagászatot, a filozófiát és a nyelvtant. Készen álltak az egy egyetemi tanulmányokra, ahol minden tanfolyamon latinul tanították ıket. A foci lenne az utolsó dolog. - Bocsánat. A nyugodt hang megállította a tanárt szónoklat közepén. Mindenki megfordult, hogy megbámulja Stefan-t. - Mi? Mit mondtál? - Azt mondtam, bocsánat. - Stefan megismételte, miközben levette a szemüvegét, és felállt. - De téved. A diákok a reneszánsz idején arra ösztönözték, hogy vegyenek részt a játékokban. Azt tanították, hogy az egészséges test együtt jár az egészséges lélekkel. És persze játszottak csapatsportok, mint a krikett, tenisz és még a foci is. – megfordult a barna hajú lányra mosolyogva, aki hálásan visszamosolygott rá. A tanár, hozzátette: - De a legfontosabb dolog, amit megtanultak a jó modor és az udvariasság. Biztos vagyok benne, hogy a könyvben meg fogja találni. Diákok vigyorogtak. A tanár arca piros lett a vértől, és köpködött. De Stefan még egy percig fogva tartotta a szemét, aztán a tanár elfordította a fejét. A csengő megszólalt. Stefan feltette a szemüvegét, és gyorsan összeszedte a könyveket. Már így is több figyelmet vont magára, mint kellett volna, és nem akarta újra a lányra nézni. Különben is, gyorsan el kellett innen tűnnie, és ott volt még az ismerős égő érzés az ereiben. Ahogy elérte az ajtót, valaki azt kiáltotta: - Hé! Aztán vajon tényleg fociztak? Vigyorogva hátra szólt a válla fölött. - Ó, igen. Néha a hadifoglyok levágott fejével. Elena nézte, ahogy elment. A fiú tudatosan fordult el tőle. Szándékosan Caroline felé ment, aki már figyelte, mint egy sólyom. Könnyek égették a szemét, de abban a pillanatban csak egy gondolat égett az elméjében. Ő volna neki, még akkor is, ha ez megölné őt. Ha ez megölné mindkettőjüket, ő volna neki.
háát.remélem nem tell túl uncsii.
puxXx.noxo